Gyászhír és búcsúztató: elhunyt Dr. Csellár Ödön

2018. szeptember 6-án, élete 96. évében elhunyt Dr. Csellár Ödön, nyugalmazott műegyetemi docens.

Dr. Dunai László, a BME Építőmérnöki Karának dékánja így búcsúzott az egykori kollégától:

„A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építőmérnöki Kara és Hidak és Szerkezetek Tanszéke nevében búcsúzom Dr. Csellár Ödön műegyetemi docens úrtól, tanárunktól, egyetemi kollégánktól, atyai barátomtól.

Csellár tanár úr, a második világháborút és fogolytáborait fiatalon megjárt mérnökgeneráció egyik utolsó képviselője, Miskolcon született 1923. március 28-án. Ott járta középiskoláit, majd a Bolyai Tüzértiszti Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1944-ben tüzér-hadnaggyá avatták. A háború utolsó hónapjaiban teljesített frontszolgálat után orosz hadifogságba esett, ahonnan csak két és fél év után térhetett haza. A katonai neveltetés, a háború majd hadifogság megpróbáltatásai egész életére meghatározták férfias, megtörhetetlen és kötelességtudó habitusát.

 

Műegyetemi tanulmányait több év késéssel tudta elkezdeni és 28 éves volt, amikor 1951-ben általános mérnöki oklevelét megszerezte. Korányi professzor meghívására az I. Hídépítéstani Tanszékre – az Acélszerkezetek, illetve a Hidak és Szerkezetek Tanszék egyik előd-tanszékére – került, ahol tanársegéd, adjunktus, majd 1963-tól, egészen 1993 évi nyugdíjba vonulásáig egyetemi docens volt. 1966-ban az egyetemi doktori címet, 1972-ben a műszaki tudományok kandidátusa akadémiai fokozatot szerezte meg, 1996-ban PhD fokozatot kapott. Egyetemi munkája mellett egy ideig másodállásban az Építéstudományi Intézet tudományos munkatársa is volt.

Több mint négy évtizedes oktatói munkájának biztos alapját sokrétű tervezői gyakorlati tevékenység képezte. Legendás előadásaiban is mesterien ötvözte a méretezési elmélet és a konstrukciós gyakorlat kapcsolatát. A végzős évfolyamnak tartott Magasépítési acélszerkezetek előadásain mintegy varázsütésre összeállt, egy integrált rendszerbe került a korábbi félévek acélszerkezeti tananyaga. Tanított az egyetem szakmérnöki kurzusain, a Mérnöki Továbbképző Intézet tanfolyamain, és a Tartószerkezeti mesteriskolán is. Odaadó és lelkiismeretes oktatói munkájának színvonala kollégái és tanítványai körében egyaránt tekintélyt szerzett neki.

Szakmai munkásságából kiemelkedik a vékonyfalú acélszerkezetek méretezése, illetve ezek hazai meghonosítása terén végzett úttörő tevékenysége. A Magasépítési és ipari acélszerkezetek című könyvét – amely 8 kiadást ért meg és 24 500 példányban jelent meg – a szakma ma is használja. Minden statikus polcán megtalálható a „Csellár-Szépe”-ként emlegetett, acélszerkezeti méretezési táblázatokat tartalmazó, társszerzővel írt könyve. Kiemelkedő szerepelt vállalt a magyar tartószerkezeti szabványok kidolgozásában, utóbb pedig az Eurocode acélszerkezetekre vonatkozó részeinek honosításában is közreműködött.

Pályafutása során számos jelentős létesítmény tartószerkezeti tervezésében vett részt, mint például a Paksi Atomerőmű üzemépülete, a Dunai Vasmű konverteres acélműve, a Ferihegyi Repülőtéri hangár és a Keleti pályaudvar felújított tetőszerkezete. Számtalan gyakorlati probléma megoldásában működött együtt ipari szakemberekkel, követve és szolgálva a szakma mindennapos igényeit.

 

Emblematikus oktatói, kutatói és szakértői munkásságát 2003-ban a Magyar Mérnöki Kamara Tartószerkezeti Tagozata, a legkiválóbb statikus mérnökök és szerkezettervezők elismerésére alapított legrangosabb kitüntetéssel, a Menyhárd István-díjjal ismerte el.

Kollégái és hallgatói szigorú tanárnak és bírálónak ismerték. Sokan csak a jogi és erkölcsi  szabályokhoz kérlelhetetlenül ragaszkodó embert látták benne, csak legközelebbi kollégáinak és barátainak nyilvánult meg melegszívű jelleme. Pályafutása során – több sorstársához hasonlatosan – számos méltatlanság és mellőzés érte, ezeket emelt fővel viselte. Nyugdíjazását követően visszavonult Labanc úti háza nyugalmába, ahol az ősfák árnyékában gondozta csodálatos kertjét, feleségével Mausival és Kati lányával. Örömmel vette, ha szakmai kérdésekkel felkerestem, de a tanszékre már nem járt be. Megvalósította viszont régi álmát: katonai jegyzetet írt a tüzérségi fegyverek történetéről. Büszkén mutatta meg legközelebbi volt kollégáinak, barátainak a tőle megszokott alapossággal megírt és szerkesztett könyvet.

 

Nagyon büszke vagyok rá, hogy barátjának fogadott. Neki köszönhetem, hogy 1989-ben meglátogathattam az akkor már nagyon idős Korányi professzort; a találkozás egy életre szóló élményt nyújtott számomra. Atyai barátként támogatott akkor is, amikor tanszékvezető majd dékán lettem. Arra bíztatott, hogy a mércéje szerinti legmagasabbra, a hajdani Korányi-tanszék szintjére fejlesszem tanszékünket. Nagy öröm volt mindkettőnk számára, hogy Márti lánya segítségével – akivel az egyetemen évfolyamtársak voltunk – tavaly még részt tudott venni akadémiai székfoglaló előadásomon.

Felesége idén télen bekövetkezett halála nagyon megviselte. Nem sokkal a temetés után átadta nekem szakmai hagyatékának legbecsesebb dokumentumait. Egyenként mutatta be a két papírdoboznyi szakmai anyagot, teljes szellemi frissességgel, a rá jellemző szabatos fogalmazással és szakmai igényességgel. Megértettem, hogy ez búcsú, hogy feladta, és már nem akar 100 évig élni, ahogy ezt korábban még jó hangulatban többször hangoztatta. Nagyon jó barátomat veszítettem el.

Csellár tanár úr példamutató emberi tartását és szakmai örökségét mérnök generációk őrzik és örökítik a mérnök utódoknak. Kedves Ödön, emléked megőrizzük, búcsúzom tőled, nyugodj békében!”

 

Az Építőmérnöki Kar nevében őszinte részvétünket küldjük családjának és barátainak.